16. Megtört a jég?

Izgatottan vártam első cikkem megjelenését. Mivel a helyesírás még nem ment tökéletesen, Watsont kértem meg arra, hogy lektorálja az írásaimat.

Végre eljött a nagy nap. Az elsők között vettem meg a Strand-et, és hihetetlenül jó érzés volt nyomtatásban látni a mondataimat. Egész nap szinte „röpködtem” örömömben. El is felejtettem, hogy nemrég még milyen pocsékul voltam.

Aznap este Holmes, kivételesen, otthon tartózkodott. Vacsora után, amikor szedtem le az asztalt, láttam, hogy kezébe vette a lapot. Juj, biztosan meg fogja látni a cikkemet és elolvassa? Vajon, mit fog szólni hozzá? Idegesen vittem le a tányérokat a lépcsőn. Mrs. Hudson mostanában eléggé fáradékony volt, és a közérzete sem volt az igazi, úgyhogy elküldtem aludni. Elmosogattam, rendet raktam a konyhában, aztán leültem varrogatni. Közben, természetesen, folyamatosan kattogott az agyam.

Nemsokára lépéseket hallottam. Holmes jött le a lépcsőn, megismertem a járását. Biztosan dolgozni megy, gondoltam. A bejárat helyett azonban a konyha felé vette az irányt. Megállt az ajtóban.

-         Sarah!

-         Uram? – igyekeztem kimért, és érzelemmentes lenni. Legalábbis annak tűnni.

-         Ön még ébren van?

-         Nem, uram. Mostanában már alvajárás közben beszélek és varrok is.

-         Látom, remek hangulatban van. Akkor nem is zavarom

-         Elnézést, Mr. Holmes. Nem zavar. Mit tehetek Önért?

-         Nos… Beszélni szeretnék Önnel.

Hűha!

-         Hallgatom.

-         Nem is tudom, hol kezdjem…

Rámosolyogtam.

-         Talán az elejéről.

Tétovázott, majd leült a mellettem lévő székre. Az asztalt bámulta.

-         Gratulálok a cikkéhez!

-         Nem lep meg, hogy kitalálta.

-         Nem sokkal azután, hogy megérkezett, mesélt Watsonnak erről a Homer Simpson-ról. Szegény Watson nem nagyon értette, ki is ő, és nekem panaszkodott.

-         És Ön megjegyezte a nevet.

-         Természetesen. A londoni könyvkereskedések minden bizonnyal hálát adnak az égnek, hogy Ön itt van.

Kérdő néztem rá.

-         Többször is láttam, hogy könyveket cipelt haza.

-         Tényleg? Akkor igazán segíthetett volna néha. Ezek a könyvek igencsak nehezek voltak.

-         Nem tehettem, mert olyankor mindig álruhában voltam.

-         Értem.

-         Azt viszont csodálom, hogy a házimunka mellett volt ideje ennyit olvasni…

Itt az alkalom.

-         Karácsony óta elég sok időm volt rá.

Holmes arca megrándult.

-         Igen, ez a másik dolog, amiről beszélni akartam Önnel. Elnézést szeretnék kérni.

Éreztem, hogy kezdek nagyon mérges lenni.

-         Mr. Holmes, figyelmeztetem, ha most elnézést akar kérni, azért, ami történt, inkább bele se kezdjen.

-         Valóban ez volt a tervem…

-         Ne, ne, ne, ne! – szakítottam félbe. – Ezt most hagyjuk abba!

Felpattantam a székről és elindultam ki a konyhából. Holmes azonban megragadta a bal csuklómat, és visszahúzott.

-         Hallgasson végig, kérem.

Ránéztem. Láttam, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja.

-         Folytassa. – Még mindig fogta a kezem.

-         Először tényleg bocsánatot akartam kérni. De aztán átgondoltam a dolgot. – Közelebb húzott, és mélyen a szemembe nézett. – Én nem bántam meg azt, ami történt. De egy valamit mégis: azt, hogy az azóta eltelt időben tulajdonképpen átnéztem magán. Beletemetkeztem a munkámba; úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Én nem akartam Önt bántani, csak… Ez az egész szituáció nekem nagyon furcsa. Nem tudtam, mit tegyek, és így menekülőre fogtam a dolgot. Persze ezzel csak rontottam a helyzeten.

Elbűvölő volt a bizonytalansága. Rámosolyogtam.

-         Megbocsátok.

-         Valóban? – felderült az arca.

-         Igen. Egy feltétellel.

-         Mi volna az?

-         Hogy leszáll a lábamról, mert már percek óta azon áll.

Elhúzódott, elengedte a kezemet. Amíg megpróbálta helyrehozni megtépázott önérzetét, én gonoszan mosolyogva összepakoltam a tűt meg a cérnát.

-         Későre jár, Mr. Holmes. Én lefekszem. – Elindultam az ajtó felé, majd megálltam és visszafordultam. – Lenne kedve felkísérni a szobámig?

A „lakosztályomhoz” érve megálltunk. A férfi hozzám fordult.

-         Jó éjt, Sarah!

-         Jó éjt, Mr. Holmes!

A nevét már nem is tudtam rendesen kimondani, mert akkor már éreztem az ajkait a számon. Aztán nemsokára a nyelvét a számban. Onnantól kezdve néhány percre megszűnt számunkra a világ. Amikor már erősen oxigénhiányos állapotba kerültünk, elhúzódtunk egymástól. Én bementem a szobámba, ruhástul az ágyamra dőltem és pihentető, mély álomba zuhantam. Hosszú idő óta először.