15. Barát a bajban

Az újév beköszöntével visszatértek a szürke hétköznapok. Holmes visszahúzódóbb lett, talán a hazaérkezett Mrs. Hudson személye feszélyezte, vagy a sok munka tette távolságtartóbbá, nem tudom.

Ahogy telt-múlt az idő, a karácsony emlékké fakult, sőt: olyan volt, mintha az egész meg sem történt volna, csak álmodtam azt a néhány, önfeledt napot. Rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen ennek így kellett történnie. Hiszen ki vagyok én, hogy elnyerjem a Nagy Detektív szívét?!

Fájt persze, mert biztos voltam magamban. Amikor az ember közel érzi a szerelmet, reménykedik.

Azelőtt Holmes mesélt az eseteiről (még ha nem is részletesen és nem is sokat), kíváncsi volt, hogy ez nálunk is így történt-e, mármint hogy Conan Doyle is így írta meg könyveiben, de most… Azt se tudtam, mikor fejezett be egy nyomozást, és mikor kezdte el a következőt. Watson szintén el volt havazva, járványok döntögették le lábukról az embereket, én meg nagyon egyedül éreztem magam.
Amikor csak tehettem, jártam a várost, sétáltam. Könyveket, újságokat vettem, folyamatosan olvastam. Hajtott a tudásvágy. Lassan megértettem a körülöttem lévő világot, ugyanakkor nagyon sok dologgal nem értettem egyet. Szerettem volna kikiáltani országnak-világnak a véleményemet, anno újságíró szerettem volna lenni, vagy micsoda. Így hát felkerestem egyetlen ismerősömet, akinek volt valami köze az újságíráshoz, dr. Watson-t.

Kellemes, tavaszi délutánon kerestem fel a doktort. A szalonban ülve figyelmesen végighallgatta a mondandómat, igazán türelmesen viselte, amikor fel s alá járkálva bosszankodtam a nők helyzetén, és egyéb, általam súlyosnak vélt társadalmi igazságtalanságokon. Amikor végre befejeztem rövid hallgatás után így szólt:

-         Nézze, Sarah! Én nagyon nagyra becsülöm Önt. Okos, józan és remekül átlátja a dolgokat. Minden bizonnyal az újságírásban is megállná a helyét, és nincs kétségem afelől sem, hogy a cikkei vitákat váltanának ki. Hasznos vitákat. Ugyanakkor van egy probléma.

Kérdőn néztem rá.

-         Az a gond, hogy Ön nő.

-         De dr. Watson, vannak újságírónők. Nem sokan, de vannak.

-         Igen, vannak, de gondoljon csak bele, milyen témákkal foglalkoznak?

-         Ööö… Főzés, sütés, háztartás, gyereknevelés, divat. Csupa olyan dolog, amihez csak a nők értenek. No, igen: máshol nem is érvényesülhetnek.

-         Pontosan. Önnek nagyon jó gondolatai vannak, de mint nőtől nem fogadnák el. Sajnálom.

Dühös lettem és nagyot káromkodtam. Magyarul. Watson nézett rám, és bár nem értette, mit mondtam, sejtette, hogy mi lehetett.
Elszégyelltem magam.

-         Elnézést, doktor úr. Nem az Ön hibája, csak… Annyi mindentől el vagyok itt szakítva. Nem csinálhatom azt, amit szeretnék. Elegem van abból, hogy nincsenek jogaim, nagy nyilvánosság előtt nem mondhatom ki, amit gondolok, hogy az utcában élő öregasszonyok folyton azt kérdezgetik, mikor megyek már férjhez, hogy egész álló nap háziasszonyt és házicselédet játszom, főzök, meg takarítok és olyan férfi gatyáját mosom, aki a nőket semmibe veszi és több, mint három hónapja hozzám se szól!

Végén már szinte kiabáltam. Amikor befejeztem a mondandómat, forrt bennem a düh. Watson csak ült és nézett rám. Na, mindjárt hozza a nyugtatót, gondoltam. Láttam rajta, hogy valamit mondani akar, de csak tátogott.

-         Holmes? – kérdezte egészen halkan.

„Mér’,m ég kire mosok?”, vetettem oda majdnem, de csak bólintottam. Az orvos nem tehetett semmiről. Ledobtam magam a díványra, és nagyot sóhajtottam. Watson ott ült mellettem, és finoman megszólalt:

-         Mi történt?

Elmeséltem, hogy mi történt karácsonykor, mi vezetett odáig, és hogy azóta mi a helyzet.

Hosszasan gondolkodott, majd egészen komoly és határozott hangnemet ütött meg.

-         Ön publikálni fog!

-         De azt mondta…

-         Tudom, mit mondtam, de tudja Sarah, kár lenne veszni hagyni a gondolatait. Azok után, amin keresztül ment, az a legkevesebb, hogy segítek Önnek minél kellemesebbé tenni az ittlétet. És talán egy kicsit el is tudjuk így vonni a figyelmet az én igen zseniális, ugyanakkor néha elég faragatlan és rideg barátomról.

-         Az tényleg jó lenne. De hogy oldjuk meg azt a problémát, hogy nő vagyok?

-         Álnéven fog írni. Én majd beviszem a cikkeket a szerkesztőségbe, és azt mondom, nem kívánja felfedni a kilétét.

-         Ez így menni fog?

-         Úgy gondolom, hogy sikerül majd olyan jó cikkeket írnia, hogy el tudják adni magukat!

Watson-t még sohasem láttam ilyen határozottnak. Hittem neki. Teljesen feldobódtam, és örömömben Watson nyakába ugrottam. Persze abban a pillanatban nyitott be a felesége, és aztán magyarázkodhattam neki.

S hogy mi lett az írói álnevem? Homer Simpson…