3. fejezet

                         Az új otthonom

Amikor befejeztem az evést, Holmes csengetett Mrs. Hudson-nak, aki elvitte az üres tálcát.

-         Watson örülni fog, hogy van étvágya. – halványan mosolygott.

-         Nos, nagyon éhes voltam. Ööö… Mr. Holmes?

-         Igen?

-         Használhatnám a fürdőszobát? Szeretnék megmosakodni meg… minden.

-         Természetesen. Megmutatom Önnek.

Felálltam.

-         Hol vannak a tiszta ruháim?

-         Mrs. Hudson betette őket a szekrénybe.

-         Köszönöm.

Egy bokáig érő, barna A-vonalú szoknyát választottam meg egy zöld, ujjatlan felsőt, majd követtem a férfit a folyosóra.

-         Két fürdőszoba van. Egy a földszinten, azt Mrs. Hudson használja, egy pedig az első emelten. Az az enyém, Ön nyugodtan használhatja azt.

-         Dr. Watson nem lakik itt,

-         Itt lakott, de már nem. Nemrég nősült meg, és most Kensingtonban él. Újra praktizál. Az Ön szobája volt az övé.

A szobám a másodikon volt. Lementünk a lépcsőn. Jobbra volt a fürdőszoba, balra Holmes szobája és a szalon, amit dolgozószobaként is használt.

A detektív kinyitotta az ajtót és beengedett.

- Na, ez aztán a retró fürdő! – jegyeztem meg.

- Parancsol?

- Ez csak egy mondás. Nem fontos…

- Nos, feltételezem, tudja használni a vízcsapot.

- Elboldogulok vele.

- Jó. A piszkos ruháit itthagyhatja, Mrs. Hudson majd gondoskodik róluk. Ha végzett, csatlakozhat hozzám a dolgozószobában. Balra az első ajtó.

Bólogattam. Fejet hajtott, majd elment, becsukva maga mögött az ajtót.

A fürdő után újra embernek éreztem magam. Megfésülködtem és összefogtam a hajam. Belenéztem a tükörbe. Az arcom sápadt volt. Próbáltam mosolyogni, de nem tudtam.

Akkor kezdtem el felfogni, hogy mindent elvesztettem. A családom, a barátaim. A világom.

Eleredtek a könnyeim és lecsúsztam a padlóra. Nagyon, szinte hisztérikusan sírtam. Hallottam, hogy valaki kopog, se nem bírtam válaszolni. Az a valaki bejött, leült mellém és átölelt. 10-15 perc múlva végre abba tudtam hagyni a sírást. Kinyitottam a szemem, és felnéztem, hogy lássam, ki van ott velem.

Holmes.

Lehajtottam a fejem, elpirultam, mint állat, és kicsit elhúzódtam. Úgy éreztem, menten elsüllyedek. Letöröltem a könnyeim és megpróbáltam felállni, de a lábaim elzsibbadtak. Visszahuppantam a földre.

-         Jobban érzi magát? – A hangja gyengéd volt, de nem bírtam ránézni.

-         Igen. Sajnálom. Általában, nem szoktam sírni.

-         Semmi szükség a bocsánatkérésre. Ha nem tévedek, márpedig nem szoktam, Ön elvesztett mindent. Ha ez nem megfelelő indok a sírásra, akkor mi?

Elmosolyodtam. Felállt és a kezét nyújtotta. Én elfogadtam és én is felemelkedtem. Összeszedtem minden bátorságom, és a szemébe néztem. Mélyen. Szürkés-barnás szemei most nem is voltak szúrósak, inkább barátságosak. És alig észrevehetően, de mosolygott.

-         Köszönöm! – suttogtam.

Ő fejet hajtott összekulcsolt a kezem felett, majd elengedte. Lépteket hallottam.

-         Valami baj van? – A doktor meg volt rémülve.

-         Watson! Hogy van? – A detektív hangja vidám volt. – A vendégünk már sokkal jobban érzi magát. Megevett négy szendvicset!

-         Nos, ez nagyszerű! Fáj még a feje?

-         Nem, dr. Watson, csak egy kicsit szédülök.

-         Ez természetes, egy ilyen sokk után. Ne aggódjon. Holnapra még jobban érzi magát.

Ebben reménykedtem én is.

Elvesztettem mindent, de találtam barátokat. Tudtam, hogy az elkövetkező napok, hónapok vagy évek nehezek lesznek, de megérte. Talán a végzet sodort ide. Arra viszont gondolni se mertem, hogy miért jöttem olyan zavarba Holmes közelségétől.

- Nos, úgy vélem, a fürdőszoba ne ma legjobb hely arra, hogy bármit is megvitassunk. Menjünk, a szalonba! – És ezzel nagy nyomozó kisietett, mi pedig Watsonnal követtük őt.